Te miben maradtál magadra?

Gyakran érzek megmagyarázhatatlan feszültséget – szorító mellkas, nehézlégzés, gyomorgörcs –, még akkor is, ha nincs látható okom az aggodalomra.

Nehezen alszom el, vagy éjszaka felriadok, mert a gondolataim megállíthatatlanul keringenek a teendők vagy múltbéli hibák körül.

Vannak helyzetek, amikor hirtelen leblokkolok, és képtelen vagyok megszólalni vagy cselekedni a rám törő félelem miatt.

Bármilyen sikeres is vagyok, rettegek attól, hogy a környezetem egyszer rájön: valójában nem is vagyok elég jó.

Képtelen vagyok nemet mondani, mert félek, hogy ha csalódást okozok másoknak, elhagynak vagy nem fognak szeretni.

Van egy belső hang a fejemben, ami folyamatosan bírál, és soha semmivel nem elégedett, amit teszek.

A kapcsolataimban újra és újra ugyanazokba a konfliktusokba keveredem, mintha egy megírt szerepet játszanék.

Még társaságban is gyakran érzem magam egyedül, mintha egy üvegfal választana el a többi embertől.

Folyamatosan figyelem a környezetem apró jelzéseit, hangszínét, hogy időben észrevegyem, ha valami baj készül.

Hetekig, hónapokig halogatok fontos döntéseket, mert rettegek a kudarctól vagy attól, hogy nem a „tökéletes” utat választom.

Azok a dolgok, amik régen kikapcsoltak, ma már nem érdekelnek, és csak „robot üzemmódban” teszem a dolgom.

Gyakran rágódom gyerekkori sérelmeken, és úgy érzem, ezek a régi sebek ma is irányítják a döntéseimet.